A kis csapat ismét hallgatásba burkolózott… mindannyian újra elmerültek gondolataikban. Nora már most sajátjának tekintve figyelte a kislányt, és közben arról ábrándozott, milyen lenne minden nap hármasban sétálni, egy családként. Myles a megfelelő szavakat igyekezett megtalálni ahhoz, hogy megkérje élete szerelmét, töltsék együtt életük hátralevő részét. Temperance pedig próbálta kitalálni, mi jár a férfi fejében. Nem vagyok olyan jó az emberek „olvasásában”, mint Booth, de a vak is láthatja, mire gondol Myles. Miért olyan gyávák a férfiak? – kérdezte magától, s gondolatai Booth felé irányultak. – Ha ő… - kezdte az ábrándozást. – Nem, felejtsd el! Ez most nem rólatok szól, hanem Myles-ról, Nora-ról és Cassie-ről. Különben is, ő a társad, semmi több – rótta meg magát gondolatban. Még egy pillantást vetett a mellette sétáló szerelmespárra, majd hirtelen ötlettől vezérelve szólalt meg:

- Mit szólnátok, ha játszanék egyet Cassie-vel a hóban, amíg ti sétáltok? – fordult az ügynökhöz. – Olyan szép fehér a táj, és Cassie is biztosan örülne egy kis szórakozásnak – szólt, a kislány pedig egyetértése jeléül lelkesen bólogatott.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne benneteket egyedül hagyni – válaszolta a férfi gyanakodva.

- Nem másik államba küldtelek benneteket, csak sétálni, amíg mi ketten hóembert építünk és hógolyózunk egy kicsit. Látod, ő is mennyire örül az ötletnek – nézett a kislányra mosolyogva, aki ismét bólogatni kezdett. – Ha ettől jobban érzed magad, megígérem, hogy nem megyünk túl messzire, és a telefonom is nálam van.

Látva, hogy még mindig nem győzte meg az ügynököt teljesen, hozzátette:
- Ha Booth miatt aggódsz, felesleges. Ha te nem mondod el neki, én sem! – mosolygott.

Myles tekintetét Temperance-ről szerelmére emelte, s látva benne a kérlelést, végül feladta.
- Rendben – sóhajtott. – De maradjatok a közelben! – szólt, miközben Temperance és Cassie máris nevetve indult el hógolyózni.