Myles mosolyogva figyelte a mellette játszó kislányt. Milyen kicsi, és máris mennyi szörnyűségen kellett keresztülmennie… Bármennyire is nem szívesen vette gondjaiba, azon vette észre magát, hogy időközben nagyon megkedvelte Cassie-t, és most már nem tudná elképzelni az életét nélküle.

Hogy ne zavarja a kislányt, óvatosan felállva széléről a két nő felé indult, de hirtelen megtorpant. Megfordult, hogy megbizonyosodjon felőle, tényleg nem a képzelete játszik-e vele. A kislány hatalmas szemeivel ránézett, és megismételte előbbi cselekedetét.

- Ne menj el – szólt újra.
Myles meglepettséggel vegyes döbbenettel lépett közelebb hozzá, még mindig nehezen tudván elhinni, hogy Cassie valóban beszél. A kislány a karjaiba vetette magát, mintha sohasem akarná elengedni.

- Szeretlek… apa – bújt hozzá közelebb Cassie.
- Én is szeretlek, kislányom – ölelte át Myles, a kicsi haját simogatva, és abban a pillanatban érezte, hogy ők immár valóban apa és lánya.