- Fárasztó nap volt, örülök hogy vége – lépett be lakásába Myles, Nora és Cassie társaságában. – Remélem, hamarosan lezárhatjuk ezt az ügyet, mert már mindannyiunkat kezd kimeríteni – szólt, miközben a nappali felé tartottak.

- Ahogy a csapatot ismerem, biztosan gyorsan elkapjátok az elkövetőt – felelte Nora, levéve kabátját. – Mivel szeretnéd tölteni az estét? – nézett a kislányra. – Meg is van – támadt egy hirtelen ötlete, és odaadta neki a lapot és ceruzákat, amiket az irodában is használt. – Ezzel biztosan nagyszerűen fogsz szórakozni – mosolygott Cassie-re, megsimogatva a haját.

- Nagyszerű anya leszel majd – ölelte át szerelmét Myles, aki mosolyogva figyelte a rajzolásba belemerült kislányt.
- Remélem, nekünk is olyan csodálatos gyerekeink lesznek, mint Cassie – mosolygott vissza a nő, megcsókolva kedvesét. – Nagyon szép ez a rajz – állapította meg, közelebb lépve a kislányhoz. – Nézzük, mit ábrázol… Nahát, egy férfit… igazán nagyon szép, nagyon tetszik – mosolygott Cassie-re, remélve, hogy a rajzolás segít feloldani félelmeit, és végül újra beszélni kezd.

- Nora… - lépett kedvese mellé Myles. – Megkérhetnélek arra, hogy itt aludj, amíg Cassie nálam van? – kérdezte, reménykedve abban, hogy a nő igent mond.
- Hát persze… örömmel – mosolygott Nora, átölelve szerelmét. – Tudod, mennyire imádom Cassie-t, és szeretnék vele minél több időt tölteni.

Myles szerelmére, majd Cassie-re nézett; szívét különös melegség járta át. Úgy érezte, ez az érzés teljesen hatalmába keríti… minden erejével megpróbált harcolni ellene, próbálta elejét venni annak, hogy túlságosan megszeresse a kislányt, de döbbenten tapasztalta, hogy ez az érzés még nála is erősebb. Valami különös, erős köteléket érzett, amely örökre összeköti őt és a kislányt… és ez megrémítette. De valahol legbelül tudta, ez egy eltéphetetlen kötelék, amely mindörökké tart, bármennyire is harcol ellene.