Dr. Temperance Brennan fáradtan nézett az órára a képernyőn: háromnegyed hét. Elfojtott egy ásítást, nyújtózott egyet a székében, majd tekintete visszatért a képernyőre. Booth mindjárt itt lesz, hasznosan kell töltenem még a maradék időt. Éppen könyve következő fejezetét kezdte, amikor partnere belépett az ajtón.

- Hello Bones! – üdvözölte.
- Booth, korán jöttél – válaszolta a nő anélkül, hogy ráemelte volna tekintetét.
- Ugyan már Bones, ne legyél ilyen harapós! – viccelődött a férfi.
- Nem vagyok harapós, csak sok dolgom van – vágott vissza a doktornő. – Megtennéd, hogy leülsz, és elfoglalod magad, amíg ezzel végzek? – kérdezte, de a választ már meg sem várta, figyelmét ismét a könyve kötötte le.
- Persze – felelte az ügynök, majd kényelembe helyezte magát a kanapén. Hihetetlen – csóválta a fejét, ahogy a nőt nézte munka közben. – Valami beteg állat az életét fenyegeti és ő még csak komolyan sem akarja venni. Csökönyös nőszemély!

Negyedóra elteltével, a partnere sűrű sóhajtozásai közepette, Dr. Brennan végül úgy döntött, hogy elég volt a munkából.
- Végeztem – szólt, miközben elrendezte a dolgait az asztalon és kikapcsolta a számítógépét.
- Végre! – sóhajtott fel a férfi. – Mit szólnál egy vacsorához Sid-nél, aztán pedig hazaviszlek. – vetette fel.
- Booth - mosolygott a doktornő – neked mindig csak az evésen jár az eszed?
- Nem, vannak jobb ötleteim is - mosolygott az ügynök sejtelmesen – de mivel dél óta nem ettem, úgy érzem, időszerű lenne bekapni néhány falatot.
- Nem bánom, én is éhes vagyok. – válaszolta a nő.

A vacsora alatt és útban Brennan lakása felé alig beszélgettek. Mindketten elmerültek saját gondolataikban. Booth érezte, hogy bár partnere látszólag nem vesz tudomást a fenyegetésről, nyilvánvalóan az tölti ki gondolatait. Ha őszinte akart lenni, mióta értesült a fenyegetésről, ő sem tudott másra gondolni. Egész éjszaka és egész nap azon gondolkodott, vajon ki állhat mögötte, és miért.

Ahogy elérték a lakását, Brennan kiszállt az autóból és meglepődött, mikor a férfi néhány lépéssel ott termett mellette.
- Booth… - kezdte az ellenkezést.
- Bones, ne vitatkozz! – szakította félbe a férfi. – Nyugodtabb lennék, ha a saját szememmel látnám, hogy bemész a lakásba.
- Rendben – ingatta a fejét. Utálom, mikor így viselkedik. Amikor ilyen védelmező. Tökéletesen meg tudom magam védeni, és ezt ő is tudja. Ez az egész csak arról szól, hogy bosszantson.

Gondolataiból arra eszmélt, hogy elérték a lakása ajtaját. Kissé zavartan kereste kulcsait a táskájában, majd miután megtalálta, gyorsan kinyitotta az ajtót. Megfordult, hogy elköszönjön partnerétől, de ahogy a szemébe nézett, látta, hogy az nem akar még menni.
- Mit szólnál egy sörhöz? – kérdezte, maga is meglepődve a meghíváson. Válaszra sem várva, a konyha felé vette az irányt.
- Jól hangzik – válaszolta a férfi, és becsukta maga mögött az ajtót. Felakasztotta a kabátját, majd a nappaliba ment és kényelembe helyezte magát a kanapén.

Dr. Brennan éppen a hűtőt készült kinyitni, amikor megakadt a szeme a konyhaasztalon. Ez nem lehet igaz – sóhajtott, ahogy az asztalon fekvő borítékot és az előtte heverő rózsát bámulta.

Booth kezdett aggódni, hogy a nő még mindig nem jött vissza a konyhából. Felállt és a feltételezett tartózkodási helye felé vette az irányt. Megdöbbent, amikor a konyhába érve meglátta kővé dermedt Temperance-t, aki meredten bámult valamit a konyhaasztalon. Pillantása követte az övét, majd haragja egy pillanat alatt az egekbe szökött, ahogy meglátta, mi ejtette rabul társa tekintetét. Odalépett az asztalhoz, felvette a borítékot, majd kinyitotta. Most nem voltak benne fényképek, csak egy levél, de ez is elég volt ahhoz, hogy elsápassza.

„Kedves Temperance!
Remélem, jól érezte magát ma! Én a maga helyében kevesebbet dolgoznék, és kicsit jobban élvezném az életet, amíg még tehetem! Ne feledje, minden lépését követem. Hamarosan találkozunk!
XXX”

Az ügynök azonnal tudta, mit kell tennie.
- Csomagolj Bones, ma nálam alszol – szólt ellentmondást nem tűrő hangon.