Myles sóhajtva lépett be a lakásába. Hogy fogom én ezt kibírni… - tűnődött. – A leghosszabb idő, amit eddig gyerek társaságában töltöttem, két óra volt, de akkor sem nekem kellett velük foglalkoznom… De muszáj, a főnökség világos volt… velem kell maradnia.

- Gyere – hívta beljebb a kislányt. – Úgy tűnik, a következő néhány napot együtt kell töltenünk.
Levette kabátját, majd miután Cassie nem mozdult, az övét is felakasztotta a fogasra.
- Gyere, ülj le – vezette a nappaliba. – Éhes vagy, kérsz valamit enni? – nézett rá. – Ez így nehéz lesz – állapította meg, látva, hogy a kislány továbbra sem beszél.

Felsóhajtott. Nem voltam felkészülve arra, hogy a következő néhány napot vagy talán hetet egy gyerek társaságában kell töltenem… Kinyitotta a hűtőszekrényt, szemügyre véve annak tartalmát. Mi van itthon, amit egy kisgyerek ehet? Ahogy látom, nem sok… Nem igazán egy négyéves gyerek étrendjére voltam berendezkedve. Sóhajtva dőlt a konyhaszekrénynek. Most mit tegyek? – temette kezeibe arcát, majd hirtelen eszébe jutott a megoldás. Nora! Hát persze. Felhívom, ő biztosan tudja, mi ilyenkor a teendő.

A nő rövid időn belül megérkezett Myles-hoz.
- Szia – csókolta meg szerelmét. – Mi történt?
A férfi röviden elmagyarázta neki a helyzetet, Nora pedig a nappaliba sietett a kislányhoz.

- Venni kell neki megfelelő ételt, és ruhákat is – fordult a férfihoz néhány perccel később. – Gyorsan bevásárolok, addig maradj itt és vigyázz rá, Myles pedig bólintott… úgy érezte, mást úgysem tehet.