- Végre! – szólt Jack megkönnyebbülten. – Erre a hónapra letudtam a papírmunkát.
- Igazán ügyes voltál, édesem. Ezért jutalmat érdemelsz – mosolygott Sue, majd szerelméhez sétálva lágy csókot lehelt az ajkára. De a férfi nem elégedett meg ennyivel; ölébe húzta kedvesét, miközben elmélyítette a csókot.

- Ti semmiből sem tanultok… - sóhajtott lemondóan Myles. – Azért vagyunk itt, hogy az országért dolgozzunk, erre ti csókolóztok.
- Azt hiszem, ide kellene hívnunk Norát, akkor te is ugyanezt tennéd – mosolygott Jack, gyengéden simogatva szerelmét, aki szorosan hozzábújt.

- Lehetetlenek vagytok – csóválta fejét az új-angliai. – Bobby! – nézett hirtelen a bejárat irányába. – Tudom, hogy imádod a munkádat, de hogy este is begyere, amikor semmi dolgod nincs, még szerintem is túlzás.

- Én is örülök, hogy újra látlak, Harvard – lépett az irodába Bobby. – Nem, most nem a lankadatlan munkakedv hozott ide… sokkal komolyabbról van szó – nézett a csapatra, akik érdeklődve figyeltek. – Tara és én éppen hazafelé sétáltunk, amikor találtunk egy kislányt; szülő vagy egyéb kísérő sehol, és láthatóan majdnem megfagyott a hidegtől, így idehoztuk.

- Hol van most? – kérdezte Lucy.
- Mivel most akadtunk rá, a pszichológus beszélget vele… Tara pedig vele maradt, hogy legyen mellette valaki, akit tíz percnél régebb óta ismer… - válaszolta a férfi. – Hamarosan itt kell lenniük.

- Ki lehet képes a gyerekét a legnagyobb hidegben, ráadásul karácsony közeledtével az utcán hagyni… - tűnődött Sue. – Egyáltalán van a kislánynak családja? És ha igen, hogy tehettek ilyet vele? – kérdezte.
- Ezt igyekszünk kideríteni – felelte Bobby. – Remélem, hamarosan megtaláljuk a családját vagy sikerül elhelyeznünk őt egy megfelelő helyen, mert az nyilvánvaló, hogy tovább nem élhet így.

Ebben a pillanatban Tara lépett az irodába, Garrett és a kislány társaságában.
- Mint azt már valószínűleg mindannyian tudjátok, ma este Tara és Bobby egy kislányt talált az egyik utcában, aki közelében nem volt felnőtt kísérő. Mivel nem hagyhatták egyedül a hidegben, idehozták. A kislány nem beszél, bár nyilvánvalóan hallja, amit mondanak neki, így elvittük a pszichológusunkhoz, hogy beszéljen vele; ő pedig megállapította, hogy valószínűleg a kislányt a közelmúltban annyira súlyos megrázkódtatás érte, hogy képtelen megszólalni. Mindenképpen elő kell kerítenünk a családját, illetve ha nincs élő hozzátartozója, el kell helyeznünk egy családnál, akik gondoskodnak róla. Addig pedig mi viseljük gondját – tájékoztatta röviden a csapatot Garrett.

- Szegény kislány – sóhajtott Sue. – Nem szolgált rá, hogy bárki is ilyet tegyen vele.
- Hát nem – helyeselt Jack. – És hol fog lakni, amíg megtaláljuk a családját?
- A vezetőség egyhangúan úgy döntött, hogy a legjobb helye Myles-nál lesz – közölte a csapat igazgatója.

A csapat döbbenten meredt rá, nehezen tudva elhinni, hogy valóban a morcos ügynököt találják-e a legjobb gondviselőnek.
- Hogy én? – kérdezte hitetlenkedve az érintett. – Hiszen még sohasem neveltem gyereket; fogalmam sincs, hogy kell az ilyet. Miért nem lehet Sue-nél és Lucy-nél, vagy Tara-nál? – kérdezte.

- Mert a te lakásod a legalkalmasabb arra, hogy egy gyerek éljen benne – felelte határozottan Garrett. – Sue és Lucy lakásában nincs túl sok hely egy gyereknek, Jackében úgyszintén, Tara macskája nem örülne túlzottan egy újabb jövevénynek, hogy Bobby lakásában uralkodó állapotokról ne is beszéljünk… így marad a tiéd. És ha megkéred, Nora biztosan segít neked.

- Hát, Harvard, nagyon úgy tűnik, hogy az elkövetkező napokban apát fogsz játszani – állapította meg Bobby.
- De… - próbált tiltakozni Myles, bár tökéletesen tisztában volt vele, hogy a vezetőség nem fogja megváltoztatni döntését. El sem tudta képzelni, milyen lesz majd megosztani lakását egy idegen gyerekkel… de sejtette, hogy nem ez lesz élete legboldogabb időszaka.