- Csodálatos ilyenkor az egész város – állapította meg Tara, a havas környéket szemlélve, miközben csapattársával visszafelé tartottak az irodába.
- Az – helyeselt Bobby. – Bár annak örülnék, ha nem lenne ilyen korán máris sötétség.
- Már csak néhány hónap és este is világosban sétálhatsz… - mosolygott rá a nő. – Addig pedig élvezd ki a fehér karácsony szépségét… nem minden évben adatik ez meg – tanácsolta.

- Még ha nem volna ilyen hideg… - csóválta a fejét Bobby. – Azt hiszem, ezt sohasem sikerül megszokni az ausztráliai hőség után.
- Gondolj arra, hogy fél év és ismét nyár lesz… bár nem az a fullasztó hőség, amilyet otthon megszoktál, de azért nem kell melegítőt venni – mosolygott a nő.
- Fél év, mi az nekem… ezt már fél lábon is kibírom, főleg azok után, amit tél címszó alatt kell elszenvednem… - vigyorgott az ausztrál.

- Na látod, nem is olyan szörnyű – felelte Tara; de azonnal eltűnt a mosoly az arcáról, amint megjelent előtte a különös látvány. Egy kislány sétált oda-vissza az utcán, kabátját összehúzva, karjaival megpróbálva melegíteni magát; nem lehetett több ötévesnél. Egy lélek sem járt a környéken; aki csak tehette, lakása melegében maradt ezen a rendkívül hideg estén, így Tara azon tűnődött, hol lehetnek a kislány szülei.

- Szia – ment oda a gyermekhez. – Én Tara vagyok, téged hogy hívnak? – mosolygott rá, a kislány azonban csak riadtan nézett rá.
- Hol vannak a szüleid? – próbálkozott ismét a nő, de a kislány szótlan maradt.

- Úgy tűnik, megijedt, hogy számára ismeretlen emberek kezdték kérdezgetni – nézett Bobbyra. – Fogalmam sincs, hol vannak a szülei, vagy vannak-e egyáltalán, de nem hagyhatjuk itt – szólt határozottan. – Bevisszük az irodába, és a többiekkel megbeszéljük a továbbiakat – fejezte be, és a férfi egyetértően bólintott.

- Gyere – nyújtotta mosolyogva kezét a kislánynak Tara. – Elviszünk innen.
A kislány kicsit riadtan, de megfogta Tara kezét. El sem tudta képzelni, hova viszik ezek az ismeretlenek, de abban biztos volt, hogy sokkal jobb helyre, mint amit a fagyos utca jelent. Bár kezdetben kissé félt a hirtelen felbukkanó ismeretlenektől, ösztönösen érezte, hogy bízhat bennük. Tudta, hogy tőlük több jóra számíthat, mint bárkitől, akivel eddigi rövid élete során találkozott. A kis csapat elindult az iroda felé… és a kislány remélte, hogy ezzel az ő élete is örökre megváltozik.