Szerző: Averil & Darcyli
Korhatár: 17

A karácsony az emberi szív ünnepe. Ez a felejtés és megbocsátás időszaka; hogy szeressünk, megosszunk és megmutassuk szeretetünket saját magunknak és egymásnak. Egyesek számára a karácsony a boldogságot jelenti, hogy együtt lehetnek családjukkal és barátaikkal, másoknak mindez az ajándékokról szól; egy különleges alkalom, amikor az égi erők arra ösztönöznek bennünket, hogy figyelmünket a félelemtől a boldogság és gyógyulás felé fordítsuk. De sajnos nem mindenki osztozhat az ünnep szellemében.

Vékony ruhájába burkolózva, a lány összedörzsölte apró kezeit… Szokatlanul kemény tél köszöntött a városra, ő pedig összefonta mellkasán karjait, próbálva kissé felmelegíteni magát. Csupán négyéves volt; apró termetét szinte teljesen belepte a hó. Eddigi rövid élete alatt nem volt alkalma megtapasztalni, milyen is igazi családban élni… fogalma sem volt róla, milyen az, amikor valakit igazán szeretnek. Vágyakozva nézte az utcán elhaladó családokat; láthatóan mindenkinek volt valakije, aki szerette, akihez tartozhatott. Egy fiatal pár sétált el előtte a kislányával, kipirult arcuk vidámságról árulkodott. A kislány boldogan nevetgélve ugrándozott a hóban, míg szülei mosolyogva nézték őt. Bárcsak nekem is lenne családom… Bárcsak nekem is lenne valakim, aki igazán szeret – gondolta vágyakozva.

Felidézte magában az elmúlt időszak eseményeit… Ameddig csak vissza tudott emlékezni, sohasem élt olyan helyen, olyan emberek között, amikről tudta, itt biztonságban van. Csak vitték egyik helyről a másikra… és ő félt bármilyen kapcsolatot is kialakítani bárkivel is, mert tudta, hamarosan innen is elviszik, és csak szenvedni fog. És legutóbb… Egyszerűen csak elhozták a legutóbbi helyről, és a legnagyobb hidegben az utcán hagyták, mondván, nincs számára hely, és most már boldoguljon saját maga. Nem igazán értette, hogy ez pontosan mit jelent, de fiatal kora ellenére annyi megpróbáltatáson ment keresztül, amennyi sokakat egész életük során nem ér. Keserűen gondolt arra, hogy őt senki nem szereti… ő senkinek sem kell.

Az utca lassanként kiürült, csupán néhány lámpa vetett halvány fényt a kihalt környékre. Összehúzta magán vékony kabátját, hogy kevésbé fázzon, és megpróbált tenni néhány lépést, hogy a séta felmelegítse. Ekkor azonban két furcsa alakot pillantott meg az utca végében. Ösztönösen félrehúzódott, hogy ne láthassák. Tudta, érezte hogy menekülnie kellene, de valami titokzatos belső erő maradásra kényszerítette. Furcsa késztetést érzett, hogy figyelje a két embert… úgy érezte, az ezután történtek alapjában változtatják meg egész életét.

Ekkor azonban rémülten kapta szája elé a kezét. Az egyik férfi váratlanul előrántotta fegyverét, és lelőtte a másikat. A kislány összerezzent… mozdulni sem tudott az előbbi események okozta megrázkódtatástól. Soha nem látott még hasonló szörnyűséget, mint az iménti lövések, illetve a tőle csupán néhány méterre fekvő, halott férfi. A másik a gyilkosság után távozott… a kislány pedig döbbenten nézte az előtte fekvő áldozatot.