Ismerd meg a múltad... 17. rész

A kórházban műtötték Jack-et, a többiek kint vártak.

Sue egy széken ült, és arra gondolt, mit érzett, amikor Bobby felhívta őket az irodában, mi történt... Mit is érzett? Ijedtség, kábultság, kétségbeesés, hogy lehet, elveszti a férfit, amikor még nem is volt az övé...
Kitty-re pillantott, aki a mellette lévő szélen ült falfehéren, és a padlót bámulta. A lány azt mondta neki, Jack szereti. Talán neki is fel kellene fednie az érzéseit, ha... amikor Jack jobban lesz.
Kitty felnézett, és észrevette, hogy Sue őt figyeli.

- Nem fog meghalni, ugye? – kérdezte suttogva.
- Persze, hogy nem.
- Nekem kellene az ő helyében lennem, azt a golyót nekem szánták...
- Az első közös ügyünkben meglőtték, amikor engem akart megmenteni.
- Olyan undok voltam vele, az ő helyében én biztos hagytam volna, hogy lelőjenek...
- De Jack szeret téged, és soha nem hagyná, hogy bárki is megsérüljön.
- Szeret engem?
- Igen.
- Azt hiszem, én is őt – sóhajtott Kitty.
- Már egy csomó ideje a műtőben van, mit csinálnak ennyi ideig? – türelmetlenkedett Bobby, miközben fel-alá járkált. – Remélem, nincs nagy baj... – mondta csak úgy magának.
- Benny-vel mi történt? – kérdezte Tara.
- Mindketten eltaláltuk, remélem, mostanra már halott – válaszolta felindultan Bobby. Pár perc múlva egy orvos kilépett a műtőből.
- Hudson ügynök túl van az életveszélyen, de kérem, most csak egy ember menjen be hozzá. Hamarosan magához tér, és kába lesz az altatóktól.
- Menj be hozzá te, Kitty – mondta Lucy.

Kitty lassan belépett, és majdnem hátrahőkölt. Rosszul lett a csövektől, amik apjából lógtak ki, és az őt körülvevő gépektől. De nyelt egyet, odament az ágyhoz, és megfogta a férfi kezét.

- Apa... rossz így látni téged, kelj fel és veszekedjünk... vagy bármit csak kelj fel... – suttogta Kitty, és kitörölte a szeméből a könnyeket.
- Kitty? – kérdezte kábán Jack.
- Igen, én vagyok az...
- Mi történt...
- Megműtöttek, kivették a golyót a válladból.
- Benny?
- Azt hiszem, meghalt.
- Furcsát álmodtam... Apának hívtál...
- Nem álmodtad... én... tudod, egészen jó fej vagy, és bírlak, én...
- Én is szeretlek, kicsim...
- Apa... – sóhajtotta Kitty, és amennyire a műszerek engedték, megölelte Jacket. A férfiban melegség áradt szét, egy olyan érzés, amit egy ember csak a gyereke iránt érezhet. Ekkor bejött egy nővér.
- Sajnálom, ki kell mennie, Miss...
- Hudson – egyenesedett fel Kitty. – Nos, akkor majd holnap meglátogatlak, apa.
- Hol leszel, amíg én itt vagyok?
- Hát... Bobby-hoz jönnek a rokonai, Demetrius-éknál nincs hely, Sue-éknál sincs sok, Tara azt mondta, a macskája bedilizett, és mindenkit összekarmol, szóval maradt... Myles.
- Kitartást hozzá...
- Valami azt súgja, kelleni fog... gyógyulj meg hamar, apa.

Kitty megszorította apja kezét, majd elment.



Másnap reggel, amikor Myles és Kitty beléptek az irodába, Kitty szeme csillogott a fáradtságtól. Félálomban Jack asztalához botorkált, leült oda, és az asztalra rakta a fejét.

- Mit csináltál vele?? Újból szeded a Harry Potter féle bogyóid, és Kitty-t is tömöd velük? – csattant fel Lucy.
- Semmi ilyesmi, egyszerűen megismertettem vele a velem élés szabályait – felelte Myles a szokásos modorában.
- Ami nála annyit jelent – kezdte Kitty álmos hangon – hogy este megnéztünk egy természetfilmet a zuzmók életéről, aztán azt ecsetelte, hogyan kell ápolni a bíbor-myles rózsáit... aztán, mivel ő a madarakkal kel, engem is elvonszolt futni hajnali fél hatkor... visszafele meglátta a szomszédját, valami Webber-t, szidta egy darabig, azt hiszem, valami kosárpalánk miatt, ami tönkreteszi a virágait, ezt nem értettem teljesen...
- Nem értem, mi a baj ezzel a programmal – jegyezte meg sértődötten Myles.
- Az, hogy Kitty normális, ellentétben veled – vágott vissza Bobby.
- Apát úgyis kiengedik nemsokára, legalábbis remélem... – motyogta Kitty.
- Addig is hozzánk jössz, szorítunk neked helyet, egy perccel tovább sem hagylak Myles-nál - mondta Lucy dühösen Myles-t nézve, aki konokul az ellenkező irányba nézett.



- Apa, jobban nézel ki – mondta Kitty, miközben ő, Sue és Bobby beléptek a kórterembe.
- Te viszont nem igazán. Mennyit aludtál?
- Hát, a virágok ápolásáról szóló lecke éjfél előtt ért véget, és fél hatkor már futottunk...
- Tessék?
- Később elmondom, a lényeg az, hogy már Sue-nál és Lucy-nál vagyok.
- Beszéltünk egy orvossal, azt mondta, pár nap múlva kiengednek – váltott témát Bobby.
- Ha pár napig otthon maradsz, és pihensz – tette hozzá Sue.
- Ugyan már, csak egy golyó volt...
- Személyesen foglak az ágyhoz kötözni – fenyegetőzött Sue.
- Oh, mit nem adnék érte, ha egy Sue-hoz hasonló nő engem akarna az ágyhoz kötözni... – vigyorgott Bobby.
- Hé, felhívom figyelmed arra, hogy ebben a kórteremben tartózkodik egy kiskorú is, kérem szépen mellőzni arra a bizonyos dologra utaló célzásokat... te úristen, túl sok időt töltöttem el Myles-szal! – mondta Kitty kétségbeesetten.
- Sürgősen szükséged van egy Bobby-féle kúrára, direkt azoknak hoztam létre, akiket megfertőzött Myles – jelentette be Bobby.
- Miből áll a kúra? – kérdezte gyanakodva Jack.
- Még nem tudom pontosan, de valami olyasmire gondoltam, hogy a dartstáblámra kirakom a képét, és dobáljuk...
- Lehet, megyek – mosolygott Kitty.




Pár nap múlva, Jacket kiengedték a kórházból. Sue és Kitty felfelé kísérték a lépcsőn, amikor észrevették, hogy új lakók költöznek a szomszéd lakásba. Sue és Jack bementek Jack lakásába, de Kitty megállt. Nemsokára egy csinos, fiatal nő tűnt fel, és Kitty-re mosolygott.

- Szia! Averil Stevens vagyok, a barátommal, Bill-lel most költöztünk ide.

Kitty meglátott egy magas, jóképű srácot, aki futólag odaköszönt neki, majd elment.

- Az én nevem Kitty Hudson, apámmal élek a szomszéd lakásban.
- Egy pillanatra láttam egy helyes férfit... ő volt az?
- Igen,de barátod van...
- Hűséget ígértem, nem vakságot... anyukád hol van?
- Izé... halott.
- Jajj, nagyon sajnálom... biztos megviselt téged és édesapád...
- Engem még talán, de apa még a nevét sem tudta... – mondta Kitty. Averil értetlenül nézett rá.
- Ez egy hosszú és bonyolult történet, máskor elmesélem... Szia.
- Szia.

Kitty bement a lakásba, és Averil azon tűnődött, vajon tényleg jó helyre költöztek-e...