Ismerd meg a múltad... 15. rész

Bobby és Jack beléptek a kihallgató szobába, ahol már egy férfi ült, mint az előbb megtudták, a neve Joshua. A többiek Kitty-vel kint nézték az eseményeket.

- Nekünk nem maga kell, hanem Benjamin Jeden. Ha elmondja, mit tud róla, köthetünk alkut – mondta Bobby. A férfi gyanakodva nézett rájuk.
- Ha elmondom, elengednek?
- Legalábbis lehet, hogy nem küldjük börtönbe olyan hosszú időre – válaszolta Jack. A férfi vállat vont, és beszélni kezdett:
- Benny-vel sok üzleti kapcsolatunk van. Pár hónapja belevágtunk egy sokkal veszélyesebbe is...
- Mi az?
- Szervkereskedelem. Jó sok pénzt kerestünk vele. Aztán nemrég megkeresett a nagyfőnök, hogy az egyik ismerősének a lányának sürgősen szüksége van májra és vesére. Benny talált egy ugyanolyan vércsoportú és korú lányt... Benny mindig megölte a „donorokat”, körülbelül egy hete arra készült, hogy az otthonában végez a lánnyal... pár óra múlva tajtékozva jött vissza; a lány nem volt otthon. De azt mondta, az anyját megölte, ami úgyis esedékes volt, mert a kábítószeres-ügyből ki akart lépni. A lányról viszont nem tett le...

Bobby és Jack rémülten egymásra néztek, majd vissza a férfira.

- Hogy hívták a lány anyját?
- Nem tudom, de valami virágneve volt.
- Milyen vércsoportú lányt kellett keresniük?
- A, azt hiszem.

Bobby szólt a biztonságiaknak, hogy most már foglalkozzanak ők a férfival, majd visszasiettek az irodába. Kitty egy széken ült, és Sue ölelésében zokogott. Felpillantott, és válaszolt a megfogalmazatlan kérdésre, ami Jack és Bobby szemében tükröződött.

- A-s a vércsoportom... anya megmentette az életem, hogy megint a táborba küldött...



- Jack? – kopogtatta meg Kitty Jack vállát, miután a férfi hazavitte, hogy megnyugodjon.
- Mit szeretnél?
- Kerestem valamit, és ezt találtam – emelt fel Kitty egy fényképalbumot. – Megmondanád, ki kicsoda a képeken?
- Persze – mosolygott Jack.

Leültek a kanapéra, és Jack kinyitotta az albumot.

- Ők itt a két húgom, Meg és Trisha. Meg-nek egy fia és egy lánya van, őket láthatod ezen a képen. Ők pedig a szüleim.
- Vagyis a nagyszüleim – mondta Kitty halkan. Jack bólintott.
- Anya szülei korán meghaltak, még nagyon kicsi voltam. Ilyen családról álmodoztam mindig... unokatestvérek, nagynénik, nagyszülők... nekik hogyan mondod majd meg, hogy itt vagyok? – kérdezte Kitty. Jack felsóhajtott.
- Erre még nem is gondoltam... talán egyszer elmehetnénk Wisconsinba, vagy ők jöhetnének el, hogy megismerjenek... mit beszélek, még én sem ismerlek igazán – mondta Jack fanyarul. – Azt sem tudom, mikor van a születésnapod...
- Szenteste. Legalább elég lesz majd egy ajándékot venned.

Jack elmosolyodott, majd áttért egy másik témára.

- Azt mondtad, utálod az iskolád. Hova jársz most?
- A Martinsen-be.
- Mit szólnál, ha átíratnálak a Herald-ba? – javasolta Jack. Kitty szeme kikerekedett.
- Az az egyik legjobb iskola Washington-ba!
- Tudom, van ott pár ismerősöm...

Jack arra eszmélt, hogy Kitty a nyakában van.

- Köszönöm, köszönöm, köszö... – ekkor Kitty feleszmélt, hogy megölelte Jack-et, gyorsan elhúzódott, és felpattant a kanapéról.
- Köszönöm – hadarta, majd Jack döbbent pillantásaitól kísérve berohant a szobájába.



Hajnali kettő fele Jack egy sikolyra ébredt, ami Kitty szobájából jött. Gyorsan átment megnézni, mi történt. Kitty felült az ágyban, szeméből folytak a könnyek.

- Mi történt? – kérdezte Jack aggodalmasan, és letérdelt az ágy mellé.
- Azt álmodtam, hogy Benny megtalál – suttogta Kitty. Jack megölelte, érezte, hogy a lány megfeszül, de nem bújik ki az ölelésből.
- Nem fog bántani, megígérem – mondta Jack. – Itt maradjak, amíg újra el nem alszol? – kérdezte. Kitty ránézett. Az őszinte válasz „igen” lett volna.
- Nem, köszönöm, nagylány vagyok – válaszolta végül.
- Rendben. Ha bármire szükséged van, tudod, hogy a másik szobában vagyok.


Habozva egy puszit nyomott a lány arcára. Kitty megdermedt, de aztán visszafeküdt. Jack kiment a szobából, Kitty meg azon gondolkodott, hogyha még sokáig kell egy fedél alatt élnie Jackkel, nem tudja, meddig lesz képes még utálni a férfit.