Ismerd meg a múltad… 12. rész

Jack az ágyban feküdt, és a mennyezetet nézte. A nap első sugarai már bevilágítottak az ablakon.
A másik szobában feküdt Kitty. „A lányom” – futott át az agyán. „A lányom, aki ki nem állhat.”
Már sokszor gondolt arra, hogy családot alapít; persze nem úgy képzelte, hogy a gyereke rögtön 15 éves lesz. Ő már többé-kevésbé megbékélt a helyzettel.
Mi lesz a Sue-val való kapcsolatával? Jóleső melegség töltötte el, ahogy a nőre gondolt. Éppen elkezdte érezni, hogy elmélyíthetnék a barátságukat… ő sokkal, de sokkal többet akart.
Vajon hogy ez az egész kiderült, ront, vagy javít a helyzetükön?
Ekkor meghallotta, hogy kinyílik Kitty szobájának ajtaja, majd kicsivel később becsapódik a fürdőszobáé. Felsóhajtott, és ő is felkelt, hogy szembenézzen az előtte álló nappal.




Amikor beléptek az irodába, Kitty azonnal Tarához és Lucy-hoz ment, akik a kávéfőzőnél álltak. Jack úgy tett, mint aki ez az egész nem érdekel, és leült az asztalához. Sue odament hozzá.

- Hogy ment tegnap?
- Nem látszik?
- Hát… Bobby is mondta, hogy nem túl jól. Majd biztos belenyugszik.
- Elég világosan az értésemre adta, hogy soha nem fog az apjának tekinteni.
- Ez csak a kezdeti makacsság… amit, biztos vagyok benne, hogy tőled örökölt… és a szeme… teljesen ugyanaz, mint a tiéd.
- Ettől nem lesz boldogabb… Sue megkérhetlek valamire? Át tudnál jönni mindennap egy kicsit? Szeretnék megtanulni főzni. Egy fejlődő szervezetnek mégsem adhatok folyton mikrós kajákat… a pizzát meg nem szeretném megutáltatni vele húsz éves kora előtt.
- Szívesen segítek – mosolygott Sue a férfira.

Jack szíve megdobbant. Talán valóra válik a vágya…

Kitty Lucy-val és Tarával beszélgetett, de néha észrevétlenül Jack felé pillantgatott, miközben Sue-hoz beszélt. A férfi arcára kiült egy érzelem, amit hívhatunk… szerelemnek. Még neki is feltűnt, bár ő maga ugyan nem volt túl járatos szívügyekben, csak egyszer volt szerelmes, és az is fájdalommal végződött. Nem hitte el, hogy Sue még nem vette észre. Visszafordította a figyelmét Taráékra.

Jack Kitty felé nézett. Valamiért biztos volt benne, hogy a lány pár másodperce még őt figyelte. Demetrius odalépett hozzá.

- Jack, két gyerekem van. Ha bármiben tudok segíteni…
- A gyerekeid 15 évesen léptek be az életedbe?
- Öö… nem. Bocs, ebben tényleg nem tudok segíteni – mondta hátrálva Demetrius, mert időközben megszólalt a telefon az asztalán.
- Akkor ma este munka után – mondta Sue, és Jack bólintott.
- Srácok… újabb gyilkosság – tette le Demetrius lassan a kagylót. – Ott, ahol Kitty anyját is megtalálták.



- Nála vannak az iratai. Alexandra Westward. 25 éves volt, büntetlen előéletű – mondta Bobby.
- Van itt valami – vett fel Jack egy papírlapot, és felolvasta. – „Azért kellett meghalnia, mint Melisszának. Ki akart lépni. Benny.”
- Ki akart lépni? Ez mit jelenthet? – kérdezte Myles.
- Fogalmam sincs, ráállítjuk Tarát – válaszolta Jack. „Kitty-hez egy ujjal sem fog hozzáérni” – gondolta hirtelen. Megrázta magát. Az apai ösztönei túlságosan hamar feléledtek.


- Jeden-nek kábítószerrel való üzelmei voltak – mondta Tara.
- Szerintem anya is nyúlt kábítószerhez. Legalábbis néha – jegyezte meg Kitty.
- Gondoljátok, hogy segített Benny-nek a terjesztésben? – kérdezte Bobby.
- Lehet, Alexandra is, de abba akarták hagyni. Ez a figyelmeztetés, hogy élve senki sem szállhat ki...



Késő délután volt már, amikor Jack és Kitty a lépcsőn mentek fel a lakáshoz. Szembejött velük egy kisebb lány, megpakolva csomagokkal, és megbotlott. Jack kapta el.

- Vigyázz, Juliet – mondta kedvesen.
- Köszönöm, Mr. Hudson… Ő kicsoda? – nézett Juliet Kitty-re.
- A lányom, Kitty – csúszott ki Jack száján gondolkodás nélkül.
- Úgy érti, egy barátja lánya, csak hajlamos a sajátjának mondani, pedig már ezerszer megmondtam neki, hogy ne tegye! – meredt Jackre dühtől izzó szemekkel Kitty.

Juliet szemmel láthatóan nem tudta, mit mondjon.

- Oh, hát… remélem, még találkozunk, Kitty.
- Én is, de elég valószínűtlen, mivel csak ideiglenesen vagyok itt.

Jack nem mutatta, de nagyon fájtak neki a lány szavai. Kinyitotta a lakás ajtaját, Kitty azonnal beviharzott a szobájába. Jack bekopogott.

- Nyisd ki.
- Hagyj békén!
- Miért mondtad azt Juliet-nek?
- Azt hittem, tudod, hogy soha nem foglak az apámnak tekinteni. 15 évig úgy éltem, hogy számomra nem léteztél. Szeretném, ha ez így is maradna. Csak egy FBI ügynök leszel nekem, aki gyilkossággal vádolt!
- Már mondtam, hogy…
- Tudom, tudom! Ezzel a lehetőséggel is számolni kellett… hagyj már végre békén…

Jack elment az ajtó elöl, és leült a kanapéra. Kezébe temette az arcát. Azzal bátorította magát, hogy a lány, ahogy Bobby és Sue is mondta, megnyugszik.
„De vajon addig mi lesz velünk” – gondolta szomorkásan.