Ismerd meg a múltad… 5. rész

Hoover épület, később:

Kitty a kihallgatószobában ült, és mereven nézett egy pohár vizet. Jack és Sue beléptek, és leültek vele szemben. Bobby, Lucy, Myles, Tara és D kintről figyeltek.

- Kitty, ugye tudod, hogy mindent el kell mondanod, amit tudsz? – kérdezte gyengéden Sue. – Lehet, hogy az információiddal el tudjuk kapni édesanyád gyilkosát. Először is, szeretném, ha elmondanád, miért is nem voltatok jóban.
- 9 éves koromban lett rosszabb minden… akkor kezdte el űzni ezt a… foglalkozást. De előtte is minden nap a tudtomra adta, hogy egy hiba vagyok. Egyéjszakás kapcsolatból születtem, apámnak még csak a nevét sem tudta… megkockáztatom, szerintem abban sem volt biztos, ki az apám… - suttogta a lány rekedten. – 9 éves koromban az akkori barátja… megerőszakolt, és anya nem tett… nem tett semmit. Onnantól folyamatosan, szinte mindegyik zaklatott… először magamat okoltam, azt hittem, tettem valami rosszat, amiért így büntetnek… viszont, mielőtt rájöttem, hogy nem az én hibám, meg akartam halni, hogy ne érezzek többé semmit… de sosem vágtam túl mélyre… - Kitty arcán könnyek gördültek végig, és kinyújtotta a kezét. Csuklóin tisztán észrevehető volt pár heg.
- Csak annyira vágtam meg magam, hogy nagyon fájjon, és kicsit vérezzen. Úgy éreztem, az a fájdalom elnyomja a többit, értik?
- Istenem… alig múlt el tizenöt… - suttogta kint döbbenten Tara.
- Azt viszont nem tudom, kinek állhatott az útjában anyám. Talán valamelyik kuncsaftja, vagy régi barátja. Ha tudnám, megmondanám, higgyék el.

Jacknek feltűnt, hogy a lány nyugtalanul húzogatja hosszú ujjú pólóját lefele a karján. Meleg idő volt, már a hosszú ujjú is feltűnő volt, már a hegeket is megmutatta…

- Mutasd a karod – monda hirtelen. Kitty ránézett, és abbahagyta a pólója húzogatását.
- Nem.
- Azt mondtam, mutasd a karod – emelte fel a hangját Jack. Maga sem tudta, mi ütött belé.
- Én meg azt, hogy nem! Hagyjon békén!

Jack finoman ragadta meg a lány karját, aki mégis felszisszent. A férfi óvatosan feltűrte a póló ujját. Kék, zöld és lila foltok tarkították Kitty karját.

- Ezek meg? – kérdezte Jack. Kitty elrántotta a karját, és lehajtotta a fejét.
- Néhány anyámtól, a többi az utolsó barátjától…
- Figyelj, Kitty. Én itt már sok mindent átéltem. Ha közöd van édesanyád halálához… - kezdte Jack. Sue döbbenten meredt a férfira. Jól olvasta? Kitty arcán a borzalom kifejezése jelent meg.
- Te úristen. Maga azt hiszi, megöltem az anyámat… akármennyire is nem volt jó a kapcsolatunk, mégiscsak az anyám volt! Nem mellesleg a táborban voltam…
- Kérhettél segítséget – Jack nem tágított.
- Az Isten szerelmére Jack, 15 éves! Ezt nem gondolhatod a komolyan!
- Nincs közöm az anyám halálához! – csattant fel Kitty dühösen Jackre meredve, majd Sue-hoz fordult. – Kérem… - mondta könyörgő hangon.
- Jack, elég volt. Kitty, egy kis időre nevelőszülőkhöz kerülsz, persze miután elvittünk a kórházba. Ha minden igaz, már találtak is neked helyet. Gyere.

Kitty felállt, és Jackre sem pillantva Sue után ment.

- Kitty, ők a csapat, akikkel dolgozom. Ők itt Lucy és Tara, a többiekkel már találkoztál.
- Szia – mosolygott a lányra Lucy és Tara. Kitty visszamosolygott.
- Tudják, hova fogok kerülni?
- Igen, és megígérem, holnap meglátogatunk – mondta Tara.
- Most menjünk a kórházba – mondta D.
- Köszönöm mindnyájuknak – mondta hálásan Kitty, majd megindult a többiekkel. Lucy és Bobby megvárták, míg Jack kilép a kihallgatóból.
- Megőrültél? – sziszegte neki Lucy. – Gyilkossággal vádolni egy 15 éves lányt?
- Ez tényleg erős volt, haver – ismerte Bobby.
- Furcsább dolgok is megestek már – vágta rá ingerülten Jack, majd otthagyta őket.