Ismerd meg a múltad… 4. rész

- A Windwood egy nevelőtábor tinédzsereknek Virginiában, akiknek baj van a magatartásával – magyarázta Tara a többieknek, miután rákeresett a táborra.
- A szomszéd azt mondta, kedves lány – csodálkozott Demetrius.
- A lányról valami? – kérdezte Jack. Tara megrázta a fejét.
- Nincs benne az adatbázisunkban.
- Amondó vagyok, nézzünk körbe ebben a táborban – javasolta Myles.


Kiszálltak az autóikból, és megpillantottak egy nagy, gondozott kertet, és egy épületet, ami a kerthez hasonlóan nagy volt. Odamentek a kapuhoz, és éppen azon tűnődtek, hogyan juthatnának be, amikor az kinyílt, és egy férfi jelent meg.

- Láttam magukat az ablakból. Kik Önök?
- FBI – mutatta fel Jack a jelvényét.
- Mit keresnek?
- Inkább kit. Tudtunkkal ide hoztak egy lányt, akit keresünk.
- Hogy hívják a lányt?
- Kitty Bluebell.
- Oh, hogy Kitty… Jöjjenek be. A nevem Richard Renkie.

Megindultak a férfi után, be az épületbe, beléptek egy irodába, és leültek.

- Tud esetleg valamit Kitty-ről? – kérdezte Bobby.
- Kitty már 10 éves kora óta, azaz 5 éve itt tölti a nyarat, elég jól ismerjük már. Csak azt nem tudjuk mi okból, csendes és visszahúzódó lány. Miért keresik?
- Megölték az édesanyját – válaszolta Sue. A férfi szeme kikerekedett.
- Ez megrázó… de nem hiszem, hogy Kitty-t túlzottan meg fogja viselni. Ki fog borulni kissé, persze… de nem úgy, ahogy elvárnánk tőle.
- Ezt hogy érti? – kérdezte felvont szemöldökkel Jack.
- Van pszichológusunk itt, természetesen… tudom, hogy valami titoktartás kötelezi, de annyira aggódott Kitty-ért, hogy elmondta nekem, amit tőle hallott. Nem jöttek ki túl jól egymással, hogy rövid legyek. És az anyja sosem jött meglátogatni, amikor lehetősége lett volna rá… csak akkor láttuk, amikor hozta Kitty-t, és amikor elvitte. Nincsenek barátai, mindig elvonul valahova egy könyvvel a kezében.
- Láthatnánk?
- Persze, azonnal Kitty-hez vezetem magukat. Ilyenkor a nagy tölgyfa alatt szokott olvasgatni.

Kimentek a kertbe, és a vége felé vették az irányt. Valóban, a nagy fa alatt egy lány üldögélt, könyvbe mélyedve. Hosszú barna haja a vállára omlott, bőre sápadt volt, és vékonynak tűnt. Barna szemei komolyan követték a sorokat, majd felpillantott az érkezőkre.

- Kitty, ezek az emberek az FBI-tól jöttek, szeretnének veled beszélni.
- Nem csináltam semmit – vágta rá a lány.
- Tudom. Ha nincs rám szükség, elmennék…
- Rendben, Mr. Renkie.
- Miért keresnek engem? – kérdezte Kitty, miután egyenként végigméregette őket. Egyiküknek sem akaródzott elmondani, míg végül Bobby nagy nehezen megszólalt:
- Édesanyádat megölték… - mondta félszegen. Kitty kezéből kicsúszott a könyv, és döbbenten meredt rájuk.
- Mikor? – a lány hangja alig volt hallható.
- 4 nappal ezelőtt, nem messze a lakásotoktól – válaszolta Jack. Kitty a kezébe temette az arcát, de amikor felemelte a fejét, szemében nem volt könny.
- Nem szeretett engem, de azért mégis az anyám volt…
- Ugyan, biztos szeretett - mondta Jack. Kitty ránézett, szeme hidegen csillogott.
- Hogyne, azért hagyta, hogy a kuncsaftjai és a pasijai rám másszanak – mondta keserűen. Sue letérdelt elé, és átkarolta a vállát. Kitty nekidőlt.
- Kiviszünk innen, rendben? És mindent alaposan megbeszélünk… - suttogta neki Sue, majd Demetrius-hoz fordult. – Mondd meg Mr. Renkie-nek, hogy elvisszük.

Demetrius bólintott, és eliramodott az épület felé. Sue felsegítette a lányt.

- Felmegyünk veled a csomagjaidért – mondta Sue. Kitty Jack-re, Bobby-ra, és Myles-ra meredt.
- Ők is jönnek?
- Nem szeretnéd?
- Mindegy… - felelte tartózkodóan Kitty, majd ők is elindultak az épület felé.