24. fejezet

Március 11. - csütörtök

Másnap az eredmények beérkezése után, teljesen bizonyossá vált, hogy Bryan Horper ölte meg Tracy Gavino-t. Jack és Sue elment, hogy közölje a hírt a férjjel. Még a délelőtt folyamán megérkeztek a Cynthia lakásán talált vérnyomok eredményei. Egy része a lánytől származott, de találtak férfitől származó vércseppeket is, melyek megegyeztek az egyik pohárról levett mintával, viszont nem egyezett a lány volt barátjától levett DNS-sel. Demetrius bejelentette, hogy mostantól mindenki az Evans ügyön dolgozik. Megjött a rendőrségi bejelentés aktája is. Semmilyen új tényt nem tartalmazott. Tara kiderítette, hogy a lányt a lakásától nem messze lévő utcai fülkéből hívogatták.

Bobby hazafelé tartott a meglehetősen unalmas papírmunkával teli nap után. Napok óta nyugtalannak és elégedetlennek érezte magát. Azonban jól tudta, hogy belső feszültségének oka: az a gesztenyebarna hajú lány, aki néhány méterre ül tőle. Képtelen volt elfelejteni, ahogy csókolóztak. Minden apróságra emlékezett: Carol gyengéd bátorítására, szája ízére, mely olyan édesen ártatlan volt és arra, amikor a lány nyakához érve érezte az érverését. Eddig még sohasem vesztette el a fejét egy nő miatt.
- Ilyen nincs. – nyögött fel, amikor hatalmas pelyhekben ismét hullni kezdett a hó. Az elmúlt néhány napban már nem esett, így reménykedni kezdtek, hogy mivel már amúgy is március közepe felé tartanak, végre megérkezik a tavasz, de úgy tűnik, hogy erre még várniuk kell. Lassítania kellett, mert az előtte haladó autó fékezni kezdett, majd megállt. Bobby idegesen dobolt ujjával a kormányon, mert már vagy 10 perce nem haladt a sor. Ekkor meghallotta a közeledő szirénák hangját. Valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság vett erőt rajta. Bekapcsolta villogóját és ügyesen átlavírozott autójával a másik sávba és követte az elszáguldó mentőt. Néhány 100 méterre történt a baleset. Kiszállt a kocsiból és jelvényét felmutatva áthaladt a rendőr kordonon. Összeszorult a gyomra, mikor megpillantotta az út szélén álló ismerős kocsit összetörve, majd meglátta a lányt is.

Carol nyugodt tempóban hajtott hazafelé a késő délutáni forgalomban. Nem vezetett se túl gyorsan, se túl vánszorogva. Megtartotta a kellő távolságot az előtte haladótól, hiszen tudatában volt, mennyire csúszós az út. Néhány sarokra volt csak otthonától, amikor egy kisteherautó megcsúszott a mellette lévő sávban és bevágott eléje. Próbálta kikerülni, de neki ütődött a szegélykőnek, majd kocsija a teherautó farának csapódott. Érezte, hogy kipörögnek a kerekek és elveszíti uralmát a kocsija felett, aztán forogni kezdett vele a világ. Ez nem lehet igaz, - gondolta az ütközés pillanatában. Csak rémálom lehet. Dudálást, üvegcsörömpölést hallott. Feje az ütközésnél előrebicsaklott, és nekivágódott a szélvédőnek. A fájdalmában felkiáltott. Néhány pillanatra elkábult, szeme lecsukódott. Érezte, hogy valami meleg csorog végig az arcán, majd lecsöpög a kezére. Kinyitotta a szemét. Ami a kezére csöpögött az bizony a vére volt. Te jó ég, - gondolta és panaszosan felsóhajtott. Már csak ez hiányzott! Lassan tisztult ki a feje. Észrevette, hogy emberek állták körül kocsiját, kinyitották az ajtót, kikapcsolták az övet, és hangosan szólongatták.
- Hogy érzi magát? Jól van? – furakodott oda a teherautó sofőrje. – Sajnálom. – mondta.
- Minden rendben – nyögte.
A férfi kisegítette a kocsiból. Minden porcikája fájt, arca tele volt karcolásokkal és horzsolásokkal, a feje még mindig vérzett. Közben valaki értesítette a rendőrséget és a mentőket. Nem sokkal később felbukkant egy rendőrautó. Carol kívülállóként figyelte, hogyan helyszínelnek. Csak a balesetre tudott gondolni. Emlékezetében ez és a két évvel ezelőtt történtek összemosódtak. Az egyik rendőr kivette táskáját az ülésről és hozzáfordult.
- Jó estét. A jogosítványát kérem.
Carol üveges tekintettel meredt a rendőrre. Látta, hogy mozog a szája, de nem hallotta, amit mond. A férfi megérintette a karját.
- Az iratait kérem. – ismételte. Az érintéstől magához tért, megkereste a levéltárcáját és átnyújtotta az iratot.
- Carol? – hallotta háta mögül. Hátrafordult. Bobby-t látta közeledni.
- Bobby…. – ahogy hátrafordult fájdalom nyílalt tarkójába. Hirtelen megszédült. Zúgott a füle. Szeme előtt fehéren izzó szikrák röpködtek, aztán forogni kezdett a világ, és végül minden elsötétedett. Elhalt a hangja, tagjai elernyedtek. Mintha még hallotta volt Bobby kiáltását, aztán teljes sötétség vette körül.
Bobby elkapta Carolt, mielőtt a földre zuhant volna. Ölbe vette a nőt és a mentőhöz vitte.
Milyen sápadt, gondolta Bobby a hordágyon fekvő Carolra nézve. Homlokán egy vágás éktelenkedett.
- Súlyos a sérülése? – érdeklődött Bobby.
- Még nem tudjuk, be kell vigyük a kórházba. – magyarázta az egyik mentős.

Carol a kórházban tért magához, zavartan nyitotta ki a szemét, de a vakító fény miatt azonnal be is csukta. Megkönnyebbülten tapasztalta, hogy egy kéz leárnyékolja a fényforrást. Felnyögött, majd lassan újra kinyitotta a szemét. Ekkor egy orvos lépett közelebb.
- Örülünk, hogy magához tért. – mondta.
- Hát még én. – nyögte a lány.
- Hogy érzi magát? – érdeklődött az orvos, akit a köpenyén lévő táblácska szerint Summers-nek hívtak.
- Voltam már jobban is. Fáj a fejem és nyakam.
- A tarkótájéki fájdalom és az eszméletvesztés miatt alapos vizsgálatra van szükség. Ki kell zárnunk a fej- és a gerincsérülés lehetőségét. – magyarázta a doki, és közben neki kezdett a vizsgálatoknak. – Ez fáj? – kérdezte, miközben a homlokán lévő seb körül matatott.
Carol eltorzult arccal fújt és szitkozódott. A balesete óta gyűlölte a kórházakat.
- Igen, fáj. Most örül?
- Nono, Carol! – rótta meg az orvos fejcsóválva. – Hiszen tudja, hogy segíteni akarunk. A seb nem mély, 2-3 öltés az egész.
- 2-3 öltés?
Az orvos elmosolyodott és elővette a tűt.
- Igen. Meg egy duzzanat, ami nem veszélyes, csak fájdalmas. – a férfi elfojtott egy mosolyt a nő arcát látva. – Bízzon bennem! – mondta és munkához látott. Miután végzett elment, hogy utána nézzen a labor- és a röntgeneredményeknek. A távozása után néhány perccel Bobby lépett be és az ágyhoz sétált.
- Alaposan megijesztettél. – mondta halkan. Ez csak halvány kifejezése volt annak, ami akkor fogta el, amikor meglátta Carol kocsiját összetörve. A helyszínre menet szinte megbénította a gondolat, hogy talán már késő lesz, mire odaért. Erről azonban hallgatott, mert úgy érezte, még nem érkezett el a pillanat, hogy megvallja. Azt sem értette igazán, miért jelent számára ilyen sokat ez a lány, akit csak rövid ideje ismer.
- Gondolhatod, hogy nem volt szándékos. – mondta és próbált mosolyogni.
- Nagyon fáj? – kérdezte a férfi, miközben megfogta Carol kezét. A lány érezte, amint forróság önti el testét a férfi érintése nyomán.
- Nem, csak egy kicsit kába vagyok.
- Hála istennek. – sóhajtott fel megkönnyebbülten Bobby. Időközben leült az ágy szélére, combja hozzáért a nő csípőjéhez.
Jack lépett be a szobába egy rendőrrel.
- Sziasztok. Bobby hívott. Hogy vagy?
- Szia Jack. Megvagyok.
- Fel kell vennünk a tanúvallomását – mondta a rendőr. – Tud válaszolni a kérdésekre?
- Igen. – sóhajtott fel leverten.
Mialatt a kérdésekre válaszolt szorosan tartotta Bobby kezét. Jack magában mosolygott a jelenetet látva. Miután végeztek a rendőr elment.
- A kocsi miatt ne aggódj. Az a fontos, hogy nem lett komolyabb bajod. – mosolygott rá ellenállhatatlanul Bobby.
- Jó híreim vannak. – mondta az orvos visszatérve. - Szerencsére nyoma sincs agyrázkódásnak. A válla, meg a bordái néhány napig még fájni fognak a biztonsági öv rántása miatt, egyébként azonban hamar rendben jön. Szerencsésen megúszta.
- Köszönöm. – mondta Carol – Mikor mehetek haza?
- Ennyire gyorsan itt akar hagyni minket? – nevetett fel az orvos. – Ha lesz valaki, aki ma este tud vigyázni magára…
- Igen, én. – felelte gyorsan Bobby. Jack elmosolyodott. Bobby, Bobby úgy tűnik Lucy-nak megint igaza van!
Carol kérdőn nézett rá, és igyekezett meglepetését palástolni.
- Dave… - kezdte.
- Felhívtam és értesítettem a balesetről - szakította félbe Bobby. – El kellett utaznia, azt mondta, hogy igyekszik vissza.
A lány zavartan mosolygott. Egy este Bobby-val!
- Akkor rendben. – mondta az orvos – Adok egy enyhe fájdalomcsillapítót. Javaslom, hogy pihenjen, és kerülje a hirtelen mozdulatokat.
- Igyekszem.

A kórház előtt elköszöntek Jacktől.
- Örülök, hogy nem lett semmi komoly. Felhívom a többieket és elmondom, hogy jól vagy. Mind aggódtak.
- Köszönöm Jack. – mosolygott hálásan a férfira.
- Reggel találkozunk. Aztán jók legyetek. – Kacsintott Bobby-ra, aki megsemmisítő pillantást vetett barátjára, de Jack csak vigyorgott rájuk.

folyt.köv.