22. fejezet

Március 10. – szerda

Reggel Carol a személyzeti osztályon kezdett. A papírmunka után ment fel az irodába. Éppen a kabátját tette le, amikor Bobby sétált be az irodába. Most hogy viselkedjek vele? Meglátjuk, hogy ő mit csinál. – tépelődött Carol.
- Jó reggelt, Carol! – Bobby barátságosan rámosolygott. Semmi nem árulkodott arról, hogy valójában mi megy végbe benne. Legszívesebben már most a karjaiban venném. Nem tudom, hogy hogyan viselkedjek vele!
Carol mosolyogva bólintott válaszként a kedves köszönésre, amikor Bobby belépett.
- Jó reggelt, Bobby!
- Milyen korán bent vagy!
- Igen. Le kellett adnom az irataimat. – Carol csak nehezen tudta titkolni idegességét.
- Amíg nem lesz asztalod, pakolj nyugodtan az enyémre. – ajánlotta kedvesen Bobby, anélkül, hogy lányra nézett volna. Igyekezett kerülni a lány tekintetét.
- Köszönöm. – suttogta Carol.
Az elkövetkező fél órában csak kerülgették egymást, egyiküknek sem volt elég bátorsága, hogy szóba hozza az előző estét. Meg kell tudnom, hogy azért viselkedik, így mert megbánta, hogy megcsókolt vagy hogy egyáltalán találkoztunk? Beszélnem kell vele!
Beszélnem kell vele! - zakatolt a mondat Bobby fejében is.
Carol a kávéfőzőhöz lépett, bekapcsolta. Megfordult és csaknem összeütközött Bobby-val, aki abban a pillanatban lépett hozzá.
- Bobby, én….
- Carol, én…
Egy másodperccel ezelőtt Carol még a könnyeivel küszködött, most mégis alig tudta elfojtani nevetését. Kezét a szája elé tette, de egy kis kuncogást nem bírt visszatartani. Bobby hangosan nyelt egyet, és aztán megtörtént. Mindketten hangos nevetésben törtek ki.
- Tudom, min nevetsz. – mondta Bobby szinte alig kapva levegőt. – Mindketten borzasztóan gyerekesen viselkedünk, ugye?
Carol bólintott, és megtörölte a szemét.
- Olyan udvariasak voltunk..
Egyszerre újból elnevették magukat. Mikor végre egy kicsit alábbhagyott a nevetésük, Bobby lágyan a lány vállára tette a kezét. Carol elmosolyodott.
- Ne rontsunk el mindent. Barátok vagyunk.
- Így igaz, barátok. - Bobby hangja szokatlanul érdesnek tűnt. Egy pillanatra magához szorította Carolt, majd elengedte, és hátralépett. A lány kezét a háta mögé rejtette, nehogy Bobby meglássa, mennyire megremegett az érintésétől. Mintha áramütés érte volna a testét. Ekkor lépett be Jack vigyorogva.
- Jó reggelt. – köszönt vidáman.
- Jó reggelt neked is Szikra! – lépett barátjához Bobby. – De jó kedve van valakinek? Tegnap elég korán elmentetek Sue-val – jegyezte meg.
- Hát igen. – mosolygott sejtelmesen. – Volt egy kis megbeszélni valónk.
- Tán csak nem? – nézett rá kérdőn Carol. Már az első nap szívébe zárta ezeket az emberek és drukkolt, hogy Jack és Sue révbe érjen. Jack, ha lehet még szélesebben mosolyodott el és bólintott.
- Na végre! – sóhajtott fel Bobby. – Már nem volt ötletünk, hogyan boronáljunk össze benneteket. – veregette meg nevetve legjobb barátja vállát. – Mihez fog most Lucy kezdeni? Ki lesz vajon az új célpontja?
- Én, azt hiszem, tudom. – vetett egy sokatmondó pillantás Jack először Bobby-ra, majd Carolra.
- Mi az? – nézett éretlenül a lány.
- Na, ne. Ugye nem mondod komolyan?
- De igen. Sue említette.
- Fiúk, miről van szó? – kérdezte Carol kissé idegesen.
- Tudod, Lucy…
D belépése félbeszakította a mondatot.
- Jó reggelt mindenkinek! Carol örülök, hogy itt vagy. Myles megjött már?
- Igen, itt vagyok! – szólalt meg a férfi Demetrius mögött.
- Nagyszerű. Te és Carol gyertek az irodámba. - A két megszólított értetlenül egymásra nézett, majd követte főnöküket.

- Üljetek le. – mutatta Demetrius, miután becsukódott mögöttük az ajtó, - Szeretnélek megkérni benneteket valamire.
- Hallgatunk. – mondta Myles.
- Egy régi kedves barátom hívott ma reggel, hétfő óta nem tudja elérni a lányát… Hadd mondjam végig. – intette le Mylest, aki közbe akart szólni. – Cynthia nem olyan lány, aki napokra eltűnik. Komoly, megbízható. Szeretném, ha utána néznétek a dolognak.
- De mi lesz a Gavino-üggyel? – vetette közbe Myles.
- Azt a többiek elintézik. A barátom nagyon aggódik. Tessék itt a lány anyaga. – kérdőn néztek főnökükre. – Cynthia nálunk dolgozik. Laboros. - Carol kinyitotta az aktát.
- Én ismerem ezt a lányt! – jegyezte meg a lány fényképére pillantva. A képről egy barna hajú, zöld szemű lány mosolygott rájuk.
- Honnan? – fordult felé Myles.
- Ugyanabba a kávézóba járunk. Szinte minden reggel találkoztam vele, és összefutottam vele néhányszor itt az étkezőben is. Néha leültünk beszélgetni. Nagyon kedves lánynak tűnt. A munkatársai mit mondanak? – fordult Demetriushoz.
- Szabadságon volt egy hétig. Ma reggel viszont nem jött be dolgozni. Próbálták hívni, de nem tudják ők sem elérni. Mobilja ki van kapcsolva.
- Rendben, megnézünk. – állt fel Myles. – Szerintem kezdjünk az épületet belül. Mit szólsz hozzá McKay? – fordult a lányhoz.
- Egyetértek. – bólintott Carol.
Lementek a laborokhoz. Cynthia Evans munkatársai elmondták, hogy nagyon különösnek találták, hogy nem jött be reggel, ezelőtt még soha nem csinált ilyet. A barátnője megemlítette, hogy nem olyan régen szakított a barátjával, így kicsit levert volt, ráadásul valaki hívogatta telefonon. Ezután a lány lakására indultak.

- Gyorsan megjött a papírod! – jegyezte meg Myles útközben. – Úgy tűnik hasznos, ha az embernek magas helyen vannak ismerősei. – hangja kissé gunyorosan csengett. – Láttam mikor tegnap az igazgató-helyettessel beszéltél. Várjunk csak McKay…, akkor ő a te…
- A volt apósom. –sóhajtott a lány. - Figyelj Myles, mielőtt még elhamarkodott következtéseket vonnál le, szeretném közölni, hogy soha nem használtam ki kapcsolatomat, hogy bármit is elérjek. Most sem én kértem, hogy ilyen gyorsan elfogadják a kérelmemet, sőt Washingtonba történő áthelyezésemet sem. – mondta Carol. - Mindig is igyekeztem szétválasztani a munkát és a magánéletet.
- Rendben McKay, majd meglátjuk. Elég jó környék. – váltott témát Myles. – Ezek szerint erre felé laksz? – kérdezte, közben, a lámpa zöldre váltott, és elindult.
- Igen. Néhány háztömbbel lejjebb. Nincs messze az irodától, a közelben van egy park. Itt van a sarkon a kávézó, ahová Cynthia is jár. Myles kérhetnék valamit? – fordult társa felé Carol.
- Igen? – nézett rá kíváncsian a férfi.
- Ha nem esne nehezedre, nem szólítanál inkább Carolnak, vagy Caroline-nak? Olyan furcsa, hogy McKay-nek hívsz. Esetleges megegyezzünk úgy is, hogy én Lelandnek szólítalak? – mosolyodott el Carol.
- Rendben. – bólintott a férfi. – Caroline. – tette hozzá, kissé megnyomva az utolsó szót.
- Szerinted mi történt a lánnyal? – kérdezte Carol.
- Nem tudom. Lehet, hogy csak meghosszabbította a szabiját, vagy bepasizott. – mondta Myles, miközben leállította a kocsit.

A lány ajtaja előtt álltak, amikor egy idősebb hölgy lépett hozzájuk.
- Cynthia-t keresik? – kérdezte.
- Igen asszonyom. Az F.B.I.-tól jöttünk. – mondta Myles, elővéve igazolványát.
- Csak nem keveredett bajba a kislány?
- Még nem tudjuk asszonyom. Mikor látta utoljára? – érdeklődött Carol.
- Szombaton reggel. Segített a bevásárlásnál.
- Semmi különöset nem tapasztalt. Úgy értem, látott-e valaki ismeretlent, hallott-e valami furcsát?
- Nem, semmit, hacsak … - szünetet tartott, - hacsak azt nem számítjuk, hogy szombaton kora délután dübögést hallatszott ki a lakásból.
- Köszönjük asszonyom. – mondta Carol.
- Remélem, jól van! – sóhajtott az idős hölgy. Amíg beszélgettek Myles megvizsgálta zárat.
- Záron nincs nyoma erőszakos behatolásnak. – állapította meg és kinyitotta az ajtót a pótkulccsal. – Nézzünk szét. – lépett be a két ügynök. A telefon mellett az üzenetrögzítőn pirosan villogott, hogy 20 üzenete van.
- Myles! – mutatott Carol a konyhapulton lévő két mosatlan pohárra. – Vendége volt. Lehet, hogy a volt barátja járt itt?
- Ezt figyeld. – húzta ki a férfi a szemetest a konyhaasztal alól. – Vagy nem szerette a virágokat és a csokoládét vagy azt, aki küldte. – A szemetesbe legalább három csokor virág és két doboz csokoládé volt belegyömöszölve. – Várj, van még itt valami. – A kuka mögül egy összegyűrt papírlapot húzott ki. – ’Sebastiant felhívni!!!’ és alatta egy telefonszám. Hívom Tara-t, hogy nézzen utána a számnak.
- Nézd csak! – nyúlt Carol egy kettétépett fényképért, ami a szemes alatt volt.– Jóképű pasi. – fordította Myles felé. A kép egyik felén egy harmincas évei közepén járó, fekete hajú, sötétbarna szemű férfi volt, a másikon Cynthia. A kép hátulján egy név ’Sebastian’
– Ő lehetett a volt barát. – vetette fel Myles.
- Myles, gyere! – kiáltotta Carol a nappali ajtajából. A férfi odasietett. Hatalmas felfordulás fogadta őket. Fotelek felborítva, a dohányzóasztal összetörve.
- Azt hiszem itt az ideje hívni a helyszínelő csapatot. – mutatott Myles néhány tócsára, amely a hátsókertbe nyíló terasz ajtó előtt volt. – Vérnek tűnik.
- Ez komolyabb, minthogy egyszerűen nem ment be dolgozni. – jegyezte meg Carol.
Míg a helyszínelő csoportra vártak Myles felhívta Tara-t, hogy megtudott-e valamit a számról.
- Nem fogjátok elhinni a telefonszám dr. Sebastian Ransom-é! – jelentette be.
- Mrs. Gavino orvosáé? – kérdezte Myles.
- Bizony. Reggel szóltak a klinikáról, hogy visszaért a konferenciáról. Jack és Bobby nem régen indult hozzá.
- Indulunk mi is. – közölte Myles, majd letette. – Caroline! Mennünk kell. – szólt a lánynak, aki éppen a hálószobából jött ki.
- Hova?
- Megvan a szám tulajdonosa. Találtál valamit?
- Első ránézésre nem hiányzik semmi. Úgy tűnik, hogy lány minden ruhája a helyén van. El nem utazott.
- Elrabolták? – vonta fel szemöldökét Myles.

folyt.köv.