35.

Miután Myles hazavitte lezuhanyozott, átöltözött, azonban még a férfi hosszas unszolására sem volt hajlandó enni és pihenni. Amilyen gyorsan csak tudott, vissza akart menni a kórházba, hogy Bobby mellett legyen.
- Történt valami? – kérdezte Lucy-t, aki a kórház folyosóján ült.
- Nem, semmi. – rázta meg fejét.
- Megyek, felhívom Jack-et, hogy itt vagyunk. – mondta Myles.
- Rendben.
- Jaj, Lucy, annyira félek.
- Nem lesz semmi baj. A doki azt mondta, hogy fel fog épülni.
- Nem veszíthetem el most, amikor végre egymásra találtunk. – sóhajtott mélyet Tara. Lucy kikerekedett szemmel nézett barátnőjére. Hogy? Ennyire vak lettem volna, hogy nem vettem észre, hogy ők ketten….? Hihetetlen! Milyen jól titkolták!
- Bobby vigyáz magára. Most türelmesnek kell lenni. – szorította meg barátnője kezét. – Menjünk, igyunk egy kávét – mondta Lucy, mikor látta, hogy Tara tiltakozni akar – szólnak, ha bármi változás áll be Bobby állapotában – folytatta.
Tara bólintott. Lementek a kórházban működő kis kávézóba. Lucy a kávé mellé rendelt néhány szendvicset is.
- Nem vagyok éhes. – rázta meg fejét Tara. – Nem hiszem, hogy tudnék enni
- Ma még nem ettél egy falatot sem. Szükséged van erre, hogy erőt gyűjts. – nyújtotta felé a tányért. – Az hiányzik még, hogy te is bekerülj Bobby mellé.
Tara végül elvett egy szendvicset és beleharapott. Evés közben Lucy megpróbálta elterelni Tara figyelmét, így végül egyetlen falat sem maradt a tányéron. Mesélt neki az elmúlt napokról. Egy-két vicces jeleneten még Tara is elmosolyodott.

Bobby körül minden szürke ködbe burkolódott. Csak lassan tért magához. Fogalma sem volt róla, hogy hol van. Azt sem tudta, hogy miért van itt. Össze-vissza kavarogtak fejében a gondolatok. Hirtelen egy ismerős hangot hallott.
- Bobby, édesem. Kérlek, térj magadhoz! – egy lágy kéz érintését érezte arcán. – Ne hagyj egyedül. Nélküled nem tudok és nem is akarok élni. Mindig a közeledben szeretnék lennék. Melletted akarok lenni esténként, reggelenként. Emlékszel, mit mondtál nekem? Hogy gyerekeket szeretnél. Én is gyerekeket szeretnék tőled….Kisfiúkat és kislányokat, akik türelmetlenül várják, hogy apukájuk a munkából hazatérjen és játsszon velük. Magadhoz kell térj, hogy valóra váltsuk terveinket. A te karjaidban tapasztaltam meg először, mi is az igazi szerelem. Drágám, te tanítottál meg arra, hogy létezik olyan szerelem, amelyről eddig még csak álmodni mertem. Szeretlek. –suttogta.
- Tara…
Ezeket az érthető szavakat hallotta meg Tara először, mióta napok óta Bobby mellett őrködött.
- Itt vagyok Bobby! Minden rendben lesz….- közelebb hajolt a férfihoz - Az orvosok szerint a legjobb úton haladsz…
Elakadt. Könnyek fojtogatták. Tara megint elvesztette időérzékét. Annyi órát töltött Bobby ágya mellett, amennyit engedtek neki, és várta, hogy a férfi visszanyerje az eszméletét.
- Tara?
Bobby hangját alig lehetett hallani.
- Igen, kedvesem?
- Ne hagyj el!
- Hidd el, sohasem tenném.
- Szeretlek!
- Én is téged.
- Szükségem van rád, Tara.
A lány arcán könnyek patakzottak, de ez mit sem számított.
- Nekem is szükségem van rád.
Bobby felnyitotta a szemét. Úgy tűnt, még nem lát tökéletesen.
- Mi történt? – kérdezte, megpróbált felülni, de éles fájdalom hasított mellkasába, felkiáltott.
- Ne! Maradj fekve, még nem kellhetsz fel.
- Alig emlékszem valamire. Egy lövés….Valaki rám lőtt?
- Igen, Bobby. – simogatta meg arcát Tara. – De most már minden rendben van. Megműtöttek. Meggyógyulsz.
- Nem emlékszem. – próbálta felidézni a dolgokat, de nem sikerült. – Arra még emlékszem, hogy a szállóban voltunk és elindultunk az irodába. Aztán….semmi…
- Sanders ránk lőtt. – válaszolta Tara. – Sajnos a terv, most nem úgy sült el, ahogy akartuk. – sóhajtott Tara. – Howie-n keresztül Sanders megtudta, hogy visszajöttünk a városba. Itt csúszott be hiba. Nem számítottunk arra, hogy felbérel valakit, hogy törje fel a rendszerünket, így kiderítette, hogy hol vagyunk. A parkolóban várt minket.
Bobby a lány felé fordult, meglátta a kötést a karján.
- Megsérültél? – kérdezte aggódva.
- Ne aggódj - simogatta meg szeretettel a férfi arcát. – Csak egy karcolás. Semmiség.
- Sanders..?
- Halott.
- Ez a szerencséje! – mondta Bobby. – Ha még élne puszta kézzel ölném meg.
- Ne is beszéljünk róla. Felejtsük el. – mosolygott Tara a férfira. - Te hogy érzed magad? Kérsz valamit?
- Egy kicsit fáj… – suttogta Bobby – a mellkasom.
- Szólok az orvosnak! – készült felállni Tara.
- Várj! – állította meg a férfi megragadva a lány kezét – Előtte mondanom kell valamit, valami nagyon fontosat…. Szeretlek! Jobban, mint a világon bárkit. Különleges vagy.
- Jaj, Bobby. – Tara szemét ismét könnyek árasztották el. Bobby lassan felemelte kezét és letörölte a lány arcáról a könnyeket.
- Egyet megígérhetek neked. Amint felkelhetek innen, minden álmodat valóra váltom! Veszünk egy házat és boldogan fogunk élni, csak te meg én, és a későbbi gyerekeink…
- Bobby! Hallottál? – suttogta a lány, Bobby bólintott, a lány gyengéden megcsókolta. – Nagyon szeretlek!
- Én is szeretlek, Tara, örökké….

VÉGE!