Korhatár: 16

Legbelül

1./ fejezet

„Semmiképp!” – mondta Sue és nevetve a fejét rázta. - „A múltkor én fizettem.”
„Rajtad a sor!” – Myles nem tágított, ahogy a pincérnő egyikről a másikra nézett, bizonytalanul, hogy mit is tegyen, nevettek és egymásra mutogattak.
„Nem hiszem haver! Ha jól emlékszem, hosszú idő telt el mióta te fizetted a számlát” – Bobby Sue-ra kacsintott, aki még ragyogóbban mosolygott és bólintott.
„Vagy talán Jack következik?” – mondta Myles vigyorogva.
„Oh, nem” – válaszolta Jack gyorsan.- „Az elmúlt két alkalommal én fizettem. Bobby-nak igaza van. Te következel!” – Myles morgolódott, hogy mindenki ellene fordult, Jack-kel és Bobby-val egyetértve.
„Jó. Én fizetek.”
Dühe nem tartott sokáig, amint ott ültek még egy ideig, kávét ittak, nevettek, megosztották egymással az elmúlt néhány év emlékeit.
„Igazán vissza kellene mennünk.” – mondta Dimitrius utolsót hörpintve kávéjából. – „Garrett meg akar hallgatni minket.”
A csapat elkezdte összepakolni holmiját, amidőn Myles kifizette a számlát. Jack hátramaradt, remélve, hogy lesz esélye, néhány szót váltani Sue-val. Nagyon hiányolta az elmúlt két hétben a nő társaságát. Az ügy, amelyet éppen most zártak le, nagyon lefoglalta őket, így alig tudtak beszélni, annak ellenére, hogy az irodát alig hagyták. Normális esetben a munkaidő nagy részét együtt töltötték, és Jack egyértelműen érezte a nő hiányát. Nem csak a nő társasága hiányzott neki, de aggódott is miatt. Bár mint mindig nevetett és mosolygott, de a férfi észlelte, hogy valami nincs rendben. Az utolsó ügy nagyon kemény volt mindannyiunknak, különösen Sue-nak. A szájról olvasás, és a sorozatgyilkos megtalálásának feszültsége egyesült, és Jack tudta, hogy a nőnek nem volt ideje rendesen vigyáznia magára. Észrevette a nő szeme alatti karikákat és tudta, hogy nőnek figyelnie kellene magára és időre van szüksége, hogy összeszedje magát, és szerette volna, hogy a nő legalább azt tudja, hogy ő törődik vele.
„Sue!’ – mondta, amint a nő és Lucy felállt az asztaltól.
Lucy megfogta a nő karját és Jack felé intett. A nő nyugodtan a férfira mosolygott és felé lépett. Lucy elmosolyodott magába és Tara után ment, hogy két barátját egyedül hagyja. A férfi tartott az ajtót a nőnek, ahogy kiléptek az étteremből az őszi napsütésbe.
„Hogy van?” – kérdezte a nő néhány perc hallgatás után. Jack nem tehetett róla, de elvigyorgott. Ő akarta beszélni arról, hogy a nő hogy érzi magát, erre a nő kérdezi őt.
„Én jól vagyok. De én akartam kérdezni, hogy hogy vagy?” – a nő kissé elképedten nézett a férfira.
„Jól vagyok.” – válaszolta mosolyogva. A férfi a nőre nézett.
„Biztos? Mond, hogy megőrültem, de észrevettem a karikákat a szemed alatt és hogy néha mennyire fáradnak tűnsz. Lehet, hogy egy szabadnapra lenne szükséged.”
„Jack Hudson azt mondod, hogy rosszul nézek ki?” – kötekedett a nő. Jack megpróbált gyorsan visszakozni, egyáltalán nem ez volt célja, hogy úgy hangozzon miszerint arra gondol, hogy nő szörnyen néz ki.
„Nem, nem egyáltalán nem! Én úgy gondolom gyönyörű vagy….”- gyorsan abbahagyta, amint felfogta, hogy mit mondott. - „Csak azt akartam mondani, hogy…um..” – Sue elvigyorodott, amint látta Jack-et elvörösödni.
„Nagyra értékelem a törődésedet Jack, de igazán jól vagyok. Ez az ügy kemény volt mindannyiunknak.” – Levi felugatott és mindketten elnevették magukat.
„Azt hiszem Levi egyetért” – jegyezte meg Jack, ahogy a boldog kutya a farkát csóválta. Felpillantott és Sue átható tekintetében nézett.
„Nem alszol jól, ugye?” – Sue nem válaszolta Jack-nek, csak tovább sétált. A férfi megérintette a nő karját, aki megállt.
„Nem nagy dolog.” – mondta végül, újra elindulva.
„Természetesen az.” – kezdte Jack. – „Ez az ügy felzaklatott téged?” – Sue nem válaszolt, de Jack tudta, hogy mire gondol. A férfi, akit elkaptak, kigúnyolta a nőt a süketsége miatt és bár a nő mint mindig erősnek mutatta magát, a férfi megérezte, hogy, amit a férfi mondott felzaklatta a nőt. Az sem segített, hogy a sorozatgyilkos fogyatékos nőket ölt meg.
„Tudod, hogy amit mondott nem igaz.” – mondta gyengéden.
„Tudom.” – válaszolta a nő csendesen. - „Csak…” – Megálltak a Hoover épület előtt, miközben a többiek besétáltak. Jack aggodalommal a szemében nézett a nőre.- „Nem tehetek róla, de néha arra gondolok, hogy mikor ügyek, mint ez felbukkannak, hogy azok…engem….”
Ez volt az, amit Sue legjobban kedvelt Jack-ben, hogy ennyire őszinte, közel érezte magához, különösen mikor szóbakerült süketsége, és gondjai, valamint szívfájdalma, mit ez életében okozott.
„Ne gondolj ilyenekre.” – mondta a férfi kedvesen. Elveszve a nő gyengéd szemeiben, ösztönösen megragadta a nő kezét. - „Tudom, ez nehéz volt, de sok olyan ember van, aki tudja, hogy milyen különleges ember van.”
„Köszönöm Jack.” – mondta. A férfi eleresztette a nő kezét, kissé zavarban volt, de ennek ellenére elvigyorodott.
„Semmi probléma. Biztos nem akarsz szabadnapot?”
„Igazán. Minden rendben. Különben is tudom, hogy a hely nem működik nélkülem.” – Jack felnevetett, amint mindketten beléptek az épületbe.

„Lucy bejönnél az irodába?” – Ted Garrett erős hangja zengett az irodában. Amilyen gyorsan jött, úgy el is távozott.
„Kíváncsi vagyok, hogy miről van szó…” – mondta Lucy Sue-nak felállva és kisétált az iroda ajtón.
„10 dollár, hogy Lucy bajban van…” – közölte Myles. Sue felvonta szemöldökét és a férfira nézett, aki szégyenlősen elvigyorodott.
„20-at teszek.” – csatlakozott Bobby, Sue csúnyán nézett rájuk, de gyorsan megenyhült és így szólt:
„Lucy nincs bajban. És ha igazam van – ti ketten fizettek egy vacsorát. Nekem ….. és Lucy-nak.” – közölte mosolyogva.
„Rendben.” – mondta Bobby gyorsan, odalépett és kezet ráztak. Sue visszament a számítógépéhez és a jelentést gépelte, szüksége volt arra, hogy végre befejezze. Levi leült és elnyúlva a nő lábánál elszundított, mint egy szőnyeg. A többiek vagy lazítottak, vagy megpróbálkoztak egy kis munkával.
10 perccel később Lucy ballagott vissza az irodába. Bobby és Myles egymásra nézett, kis gondterheltséggel az arcukon.
„Nos Luce, mint akart Garrett?” – kérdezte Jack, tudva, hogy nem lehet rossz dolog az örömöt látva Lucy arcán.
„Két hét nyaralást kaptam Arizonába.” – vigyorodott el.
„Micsoda? Ez nem fair!” – mondta Myles hevesen.
„Ez egy igazgatás szervezési tanfolyam. Én képviselem az FBI washingtoni irodáját. Sajna csak egy öt csillagos hotelben lesz a szállás szobaszervizzel és gyógyfürdővel…” Sue megfordult, hogy Jack-ra nézzen, aki rápillantott és elvigyorodott, különösen miután meglátta Myles felháborodott arckifejezését.
„Nos, azt hiszem Lucy, hogy megérdemled ezt a szabadságot. Végül is igazából ő tart össze minket.” - Lucy elvigyorodott azon, amit Tara mondott. „Mikor indulsz?”
„Két nap múlva.” - válaszolta, visszatérve az asztalához. Myles hátradőlt a székében és a számítógépét bámulta, amint Lucy elhelyezkedett székén és boldogan kezdett gépelni, a mosoly még mindig az arcán ült. Myles felé fordulva Sue így szólt:
„Ne aggódj Myles. Legalább te itt maradsz nekünk!” – a férfi felnézett az asztaláról és egy kicsit elmosolyodott, amely gyorsan eltűnt, amint a nő folytatta. - „Ó és apropó, majd Lucy és én tudatjuk, hogy mikor akarunk vacsorázni.” – a férfi haragosan nézett a nőre.
„Milyen vacsora?” – kérdezte Lucy, szemei csillogtak.
„Csak Bobby és Myles meg akar vendégelni minket, mert nekem mindig igazam van.” – Myles kivételével mindenkiből kitört a nevetés.

folyt.köv.